Új szelek...

...fújnak...elkezdtem németül írni.

Identitätsbettler

es wär’ viel einfacher wieder pusztakompatibel zu sein.

mit bekannten straßen händchen halt’n. abwarten, was

die anderen sagen. zuschauen.

wie mein mann, weil weder schwul noch liberal,

reanimiert das patriarchat.

wie ich, in der küche gesperrt, umgeben von weisheiten,

gefesselt an(s) herd, soll nicht zu viel nachdenken.  

einfach. wie ein holzwürfel. hieß der slogen immer.

wie die normalen. konnte ich aber nicht.

also brannt’ das herd samt weisheiten nieder und ging’:

unbekannte bekanntstreicheln, und das erste,

das erste wort zu schreien.

und sie - alle neidisch zuhaus

sehen nur die fassade,

was ich jetzt nachhol, war einmal auch ihr traum.

nicht die realitäten die in mir ringen, stumm.

sie sehen nur eine stadt, geregelt, ruhig und sicher.

dass man dazu ein ganzes leben kündig’, wollen nicht wissen.

und wir sitzen im waldviertel. trinken wein.

sackerl nicht tüte, schauen, nicht gucken-

zünden als vorspiel wörter an.

dann seh ich dich in der u-bahn, geh hinter dir. leise.

du gibst dem bettler geld. das berührt mich, wie das einsame

leben der alten frau im bim.

dann. es ist kalt, mein gesicht glüht vorm zimt,

ich bleib vor dem o5 zeichen still. deine geschichte tut mir auch weh.

und sie - alle neidisch zuhaus

sehen nur die fassade,

was ich jetzt nachhol’, war einmal auch ihr traum.

ja. hier bleiben meine münzen im automaten

wirklich nicht stecken. nur ich.

in meiner angst.

dass ich ohne trenn-abc

nicht mehr leben

dass ich meine alte haut

nicht mehr tragen kann.

oh gott, es wär’viel einfacher, wieder pusztakompatibel zu sein.

mit bekannten straßen händchen halt’n. abwarten, was

die anderen sagen. nur zuschauen.

stattdessen. bett(e)le ich neue identitäten.

aus den alten bin ich eh seit langem rausgewachsen.

Home run

Van az éjjelnek egy egészen misztikus része. Nem sokkal éjfél előtt kezdődik és körülbelül hajnali egy órakor illan el. Ebben a szűk egy órában mintha lassabban telnének a percek, mintha a gondolatoknak nagyobb súlya lenne, mintha minden tárgy és a levegő részecskéi is azt fülelnék, mi hangzik el. Mert a kimondott szavak és a tettek is más megítélés alá esnek, mint a nappal józan figyelme alatt. Amikor már régen aludni kéne, mert a reggel hat óra könyörtelen keménységgel áll majd az ágy mellett. Ebben az időszakban különös jelentősége van az asztalon hagyott tányérnak, a dohányfüsttel átitatott ruhának, a forró zuhanynak, a kolbásznak kenyérrel. A lakás is egészen más arcát mutatja. Az igazi otthonét. Azt olvastam egyszer – angolul –, hogy az otthon az a hely, ahol a történetünk kezdődik. Január óta, amióta éberen szemlélem a világot, elkezdődött az új történetem. Az új otthonomban. Tele kérdésekkel, tele félelmekkel, mégis azzal az érzéssel, hogy az új történettel visszataláltam ahhoz, aki valahol elveszett az úton sok-sok éve.

Lassan  egyet üt az óra és eltűnik ez a titokzatos luk az idő fonalán. Egy különleges este ér véget, aminek önmagában is jelentősége van. Nem csak azért, mert az első éjjel volt hosszú évek után, hogy egyedül kimerészkedtem az életbe. Hanem azért is, mert ehhez kaptam új társakat. Sandrát, Sanjitot, Thomast. Akik között egy lettem a sok közül, akikkel együtt nevettünk sírva az osztrák fellépőkön. Akikkel megöleltük egymást mielőtt a Mariahilfer strassén ki erre, ki arra távozott a Monami füstös bűvköréből.

Megérkeztem.

Az ajándék

Megkapták. Együtt akartak tanulni, pedig semmi nem indokolja, rossz hatással vannak egymásra. Ára van, szerződést írtunk róla. Komolyan, mint az igazi felnőttek, beszéltük meg a gondokat és óhajokat, szebbek lettek azokban a pillanatokban, amikor tágra nyílt szemmel vállalták a véleményüket. Kicsi felnőttek. A tekintetükből már a jövő néz ki, de őket még nem lehet színészettel becsapni. Átlátnak a pusztán kabátként felvett szerepeken. Az őszinte mosolyt becsülik, csak az őszinte jóságot és fáradtságot tisztelik. Új szó volt ez nekik. Egy pillanatra megálltak, mikor meghallották a mondatot. Csak akkor, ha tiszteljük egymást. Kérték, magyarázzam el. Aztán elcsendesültek. Aláírta mindenki, az ujjlenyomatát is odatette. A fiúk vérrel akarták. Nem engedtem. Amióta átvettem őket először nem alkudoztak. Én is aláírtam persze. Ők a kezüket adták aztán rá, én a szavamat. Az többet ér nekik minden pénznél, és kamatostul hajtják majd be. Megértették: ha csak egyetlenegy egy pontot megszeg valaki, vége a szerződésnek. Érezték a szavak súlyát, de ficánkoltak a megkönnyebbülésben: mégiscsak olyan, mint eddig, hát nem gondolta komolyan a két héttel ezelőtti szigort, hogy soha többé nem tanulhatunk együtt. Nem leszek már ott, amikor megértik. Amikor rájönnek, hogy azt szerettem volna, hogy komolyan akarják. Hogy úgy érezzék, kaptak valamit, amire nagyon kell vigyázniuk, mert nem csak úgy járt nekik, ahogy addig minden. Számomra ez újfent: a nehezebb út. De hát társam már évtizedek óta, hogyan is hagyhatna el éppen a tanításban. Áron anyjának szavai visszhangoznak a fülemben, biztos, hogy helyed van a pályán, mondja öt évvel ezelőtt a hang, én mosolygok, a bók jólesik, mosolygok tudattalanul, nem mérlegelve a szavak valódi jelentőségét. Ha helyem van, akkor öt éve megszűntem az lenni, aki voltam, szavaim, tetteim nem csupán saját gyerekeimre hatnak majd. Figyelni fognak örök életemre, figyelni minden reakcióra, minden ráncra, minden fájdalmas pillantásra, minden hibára. De talán a jóra is, a tanításra, a dicséretre, a bátorításra.

Kikelet

Futni indulok. Ahogy két éve már minden héten, amikor csak lehet. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a döblingi dombok, a szőlőtőkék a Silbergasse mögött, a követség őrei, a varjak, akik énekelni próbálnak reggelente, az ablak előtt rügyező óriási gesztenyefa. Két évig volt az otthonom az a saroklakás, konyhátlan, felemás mivoltában is igazi otthon. 

Lenyújtom az inaimat, a lépcsőházban melegítek be. Valahol gyerekek játszanak. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára szaladgálást a lépcsőházban, csatazajokat a fák alól. Szeretem azt az életteli hangoskodást, amire csak a gyerekek képesek. Reggelente, ha korán indulok, gyakran szembetalálkozom mókusékkal, akik az egyik fán laknak. Legalábbis remélem, hogy többen vannak és nem egyedül éldegél, s a gyerekek okozta riadtságát meg tudja osztani egy másik borzasfarkúval.

Kilépek a ház kapuján, elindítom a zenét a fülemben, hirtelen előttem terem az egyik szomszédasszony. Futni megy? – kérdezi mosolyogva. Igen. – mosolygok én is. Helyes, nagyon helyes. – mondja, hangja dicsér, mintha az elégedett tanár veregetné meg nebulója fejét. Majd olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent.

Meg kell keresnem az ideális utam, még nem szoktam meg az itteni kihalt utcákat. Ezek az ablakok és a mögöttük húzódó életek még nem ismerősek, nem fogadnak még eléggé barátságosan. A Schönbrunn sarkán elfutok a Maria Theresia laktanya felé. Gyönyörű idő van, szebbet kívánni sem lehetne első tavasznak. A zebránál piros a lámpa, megszakítja a lendületet az ácsorgás, az autósok megbámulnak. Ahogy az átkelő zöldre vált, szembefut velem egy másik nő. Egymásra mosolygunk, kicsit bólintunk is.

Amikor a háztömb sarkához érek, megáll a Standard furgonja, hogy a fákon és oszlopokon lévő becsületkasszás nejlontartókba beletegyék a mai újságmennyiséget. 

Felhőtlen az ég, a nap melegíti az arcom. Sétálok még egy kicsit, rendezem a légzésemet, mielőtt nekilátok a feladataimnak.

Osztály a vonaton

A képzeletbeli terem első soraiban az ünneplőbe öltözött mosonmagyaróvári színházlátogató csoport foglal helyet, élén a hangos, mindenről rettentő felvilágosult, roppant hatékony anyával, akinek szemét és fülét semmi nem kerülheti el, és akinek hatékonyságánál már csak erőltetett jópofasága fárasztóbb.  A padok között fel és alá sétálgat a bűnöző arcú jegyüzér Bécsből, aki összegyűjti a jegyeket külföldiektől, hogy a visszaútra is jogosító jegyet Bécsben eladja féláron, hiszen a visszaút Budapestre még négy napon belül érvényesíthető. A kocsi, illetve az osztály passzívjai, oldalt, egyesével, nem szólnak egy szót sem, csak figyelnek. Hallgatnak akkor is, amikor a győri húsz perces állást követő tíz perc vonatozás után újra megáll a szerelvény Lébénynél és nem moccan. Figyelik, ahogy  a hatékony matriarcha telefonál Mosonmagyaróvárral, aztán Kimlével, majd feláll, és minden egyes csoporttagnak elmondja hangosan mit tudott meg. Éppen olyan fontoskodva, ahogy egy gyerek akarja magára felhívni a figyelmet,  erőltetett könnyedséggel tudatja: ő bennfentes.

Az osztályfőnök nem jön be a terembe elmagyarázni, hogy miért áll a vonat már megint, csak bemondja, hogy körülbelül húsz percig szerelik a biztosítékot előttünk a pályán. Mi ekkor a hátsó padsorokban az öregúrral és a müncheni utassal egymásra nézünk, eddig is tudtuk, ki mit gondol, az arcunkra volt írva, de most már meg is beszéljük. Egyfelől, hogy már meg sem lepődünk, hogy most először mondják be, hogy miért késünk már negyven perce, másfelől, hogy azt is tudjuk tapasztalatból, hogy a hat óra helyett nyolc lesz, mire Bécsbe érünk, megszoktuk már, hogy a bemondott időnek a triplája szokott lenni a késés. Viccelődünk és nevetünk, újságokat és olvasnivalót kezdünk cserélgetni egymás között, nekünk tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan melyik állomáson van a hiba, a lényeg, hogy valahol biztosítékot szerelnek, ami nem negyedóra lesz. Az osztály strébere tovább szervezkedik, barátnőjét hívja segítségül, hogy mentse ki őket kocsival. Fél hét van már, mire megjön az autó, elkezdik felvenni a kabátjukat. Ekkor a vonat mozgásba lendül, indulunk. Mi az öregúrral felnevetünk, hamarabb is elkezdhettek volna öltözni, mondjuk, akkor talán hamarabb indult volna el a vonat is. A matriarcha zavartan nevetgél, megszólítottuk, érzi, hogy eljött a várva-várt pillanat. Megosztja velünk, hogy Öttevénynél és Kimlénél is szerelni kellett a biztosítékot. Mi éppen azzal a mosolygással fogadjuk a közlést, ahogy a tanárok szokták elviselni a fontoskodó csemetéket. Négy óra negyven helyett hat óra negyven van, mire Óvárra érünk. Örülünk, hogy a terem végre kiürül és csend telepszik rá. Ha lenne egy pakli kártyánk, biztosan elővennénk, ehelyett csak mesélünk az életünkről, mellettünk robog a táj az egyre sötétedő estében. 

A peronon majdnem felkap a szél, a levegő mégis kellemesen meleg. Az öregúr magas, szinte kocognom kell, hogy lépést tartsak vele. A lépcsőnél kezet fogunk, minden jót kívánunk egymásnak. A két órás késés és az elrontott este ellenére mosolygok: mert körülvesz a élet.